Akinek az árcédulát köszönhetjük

Ha a XX. század elején szerettünk volna „akciósan” vásárolni, minden bizonnyal a legelnyűttebb maci nadrágunkban tértünk volna be a boltba.

De miért?

Mert az eladó a betérők szemrevételezésével határozta meg a vásárlók fizetőképességét és annak alapján tárgyalt vele az árról.

A modern árcédula története az Egyesült Államokban kezdődött. Egy szerény vidéki fiú, Frank Woolworth bekerült egy kis üzletbe, mint értékesítő asszisztens. 

De annyira félszeg volt, hogy nem mert a vásárlókkal „ártárgyalást” folytatni, így szinte alig tudott értékesíteni.

Állítólag a félelemtől egyszer még el is ájult!

Frank Woolworth-ot az elbocsátás réme fenyegette, aki kiváló üzletembernek bizonyult ugyan, de pocsék eladó volt.

Mit csinált?

Egy ragyogó ötlettel állt elő

Az üzlet nyitása előtt, Frank minden áruhoz csatolt egy darab papírt, melyre ráírta a termék minimum árát.

Ezek voltak az első árcédulák.

Ezzel ugyan elkerülte a személyes árajánlattételt, azaz a vásárlói ártárgyalást, de többet akart elérni, hiszen meg akarta tartani az állását.

Kirakat, minden 5 cent

Tehát tovább gondolkodott és kitalálta, hogy hogyan vonzza be a vevőket az üzletbe. Egyszerű: kirakatot készített. Azért, hogy ne kelljen beszélnie a vevőkkel, minden árut, ami csak talált a raktárban kitette az asztalokra és persze beárazta, de mindet 5 centes áron.

Akkoriban ez forradalmi megközelítés volt, az áruk továbbra is szabadon voltak, de az egyedi árajánlat az értékesítők részéről megszűnt.

Azt mondják, hogy félszegsége miatt időnként még a pult mögé is elbújt!

Igaz vagy nem, a boltban lévő összes kedvezményes árut néhány órán belül felvásárolták (természetesen a megadott áron). 

Az üzlet egy nap alatt egy heti bevételt produkált.

Manapság már valamennyien hozzászoktunk ahhoz, hogy minden terméknek egyedi értéke van, és mindegyiken egységes árcédula

Vissza a cikk listához